Vissza
A kép rövid címe: A kapnikbányai Tatárkõ
Készítõ: Tátrai Patrik
Készítés ideje: 2010. április 25.
Készítés helye: Kapnikbánya (Cavnic) (Románia)
Jogtulajdonos: Tátrai Patrik
A kép leírása
Kapnikbánya a Kapnik patak szûk völgyében hosszan elterülõ település. Alsó és felsõ végpontja között mintegy 350 méter szintkülönbség van. A település Alsókapnikból (Alhandal) és a tulajdonképpeni Kapnikbányából (Felhandal/Felsõkapnik) áll, a két részt 1898-ban (más források szerint 1899-ben) egyesítették. A bányatelepet vélhetõleg a 14. században alapították, Nagybánya és Felsõbánya után ez volt a harmadik legjelentõsebb bányamûvelés alá vont terület a szatmári bányavidéken. A török hódoltság korától közigazgatási hovatartozása állandó viták és háborúságok tárgya, a 17. századtól 1876-ig Kapnikbánya inkább Erdélyhez, Alsókapnik Szatmár vármegyéhez tartozott. Elsõ lakosai német és magyar bányászok lehettek. A 17. századtól már biztosan éltek románok is a területen, elsõsorban a román többségû Alsókapnikon. A különbözõ eredetû (német, szláv, magyar), de azonos, római katolikus vallású bányásznépesség a 19. századra már túlnyomórészt magyar anyanyelvûvé vált.
A település népességszáma jelentõs ingadozásokat mutat, mely egyértelmûen jelzi a bányászat aktuális állapotát. A bányamunkák esetleges szünetelésekor (pl. háborúk miatt) a bányamûvelõ lakosság gyorsan elköltözött, hiszen a völgy alkalmatlan volt mezõgazdasági mûvelésre. Magyar fennhatóság alatt a bányamûvelés csúcsidõszaka a 19–20. század fordulójára esett, ekkor jelentõs mennyiségû magyar, román és zsidó bevándorló érkezett, hogy aztán a 20. század elején (fõként Trianon után) a bányásztevékenység hanyatlásával távozzanak is.
Az 1960-as évektõl ismételten fellendült a bányászat. Ekkor tömegesen költöztek be Moldvából román bányászok az Alhandalban felépült lakótelepekre. Az 1960-as évek végére a település lélekszáma elérte maximumát, és Kapnikbányát 1968-ban várossá nyilvánították. A helyi adminisztráció, az iskolák, a kereskedelmi központ, a buszállomás mind az alsó városrészben épültek fel, a Felhandalt nem fejlesztették. Napjainkra a bányák többségét bezárták, a népesség jelentõs része elvándorolt, a magyar lakosság aránya 17%-ra csökkent. A nehéziparon kívül számottevõ kereskedelmi, szolgáltató vagy egyéb funkcióval nem rendelkezõ település így most az – elsõsorban a télisportokra épülõ – turizmust reméli kihasználni, hogy helyben tartsa a maradék, nagy munkanélküliséggel sújtott lakosságot.
A részben blokkházas beépítésû, románok lakta alsó részt (Alhandalt) és az egyszintes beépítésû, magyarok által nagy arányban lakott felsõ részt (Felhandal) gyakorlatilag egy lakatlan sáv, szimbolikusan pedig az út mentén álló emlékoszlop választja el egymástól – ott, ahol korábban a történelmi Szatmár és Erdély határa is volt. Az emlékoszlopon két írásos emlék található: egyrészt az oszlop maga tartalmazza a Tatárkõ (más néven Iratoskõ) egy darabját, melyet az 1717-es tatárpusztítás emlékére faragtak. Ezen utolsó tatárdúlás nagy pusztításokat okozott Szatmár vármegyében, és Északkelet-Magyarországon; de a visszavonuló tatárok egyik csapatát a szûk kapniki szorosban Bagosi László vezetésével a település bátor lakói visszaverték. A Tatárkõn a következõ felirat olvasható: "Usque huc fuerunt tartari anno 1717", azaz "1717-ben eddig jutottak el a tatárok". A másik írásos emlék az oszlop talapzatán látható. A táblát, akárcsak magát az emlékoszlopot Ferenc József állíttatta 1852. évi látogatásának emlékére. Felirata: "Tristis haec ora fuit grassantibus tartaris anno quem notat lapis iste, ast nunc transeunde Francisco rege, toto gestis pectore" ("Üdvözlégy kedves utas, szomorú volt az elsõ óra, amikor a tatárok itt jártak abban az évben, amelyet jelez a kõ. Most azonban Ferenc király átutaztával ujjong a szív").
Tátrai Patrik
