Vissza
A kép rövid címe: Keresztelõ Szent János fejevételének ortodox ünnepe Bükklokon
Készítõ: Ilyés Zoltán
Készítés ideje: 2004. augusztus 29.
Készítés helye: Bükklok (Fãgeþel) (Románia, Hargita megye)
Jogtulajdonos: Ilyés Zoltán
A kép leírása
A közigazgatásilag Szépvízhez tartozó Bükklok (régebbi nevén Tatárbükk) a Tatros felsõ folyásánál, a 19. század középsõ harmadában román pásztorok által benépesült telepítvényes falu. A környezõ moldvai eredetû csíki-gyergyói román telepekkel és falvakkal ellentétben Bükklokra jórészt Erdélybõl költöztek románok: elsõsorban a felsõ-fehér vármegyei (késõbb Nagy-Küküllõ vármegye, ma Brassó megye) Pálosról (Paloº) érkeztek. A Tatros völgyébe ereszkedõ új gyimesi országút mellett fekvõ kis település 1948-ig egyházigazgatásilag a szépvízi görög katolikus egyházközséghez tartozott, a magyar nyelvû környezet és a római katolikus gyimesiekkel kötött szórványos vegyes rítusú házasságok ellenére megõrizte román jellegét. A századfordulós statisztikák már kétnyelvû lakosságot jeleznek, de az itt élõ népesség nem adta, illetve társadalmi-gazdasági helyzete és a székely többség elhatárolódása miatt nem adhatta föl román identitásszimbólumait - viselet, legelõbérlõ-pásztorkodó életmód, nyelv, görög rítus -, számon tartotta eredetét: pl. a Paloºan melléknév utal a származási településre. Házassági preferenciáikkal igyekeztek a hasonló kulturális hátterûekhez kapcsolódni, így a román eredetû, jellegû Lóvész, Kostelek, Rakottyás és a meghatározóan magyar jellegû Gyimesbükk görög katolikusaival házasodtak a 19. század második felében és a 20. század elsõ harmadában.
A bükkloki ortodox fiókkolostor (szkiti, románul: schit) kápolnájának története magán viseli a 20. századi egyházigazgatási és hatalmi változások hatásait. Az eredetileg római katolikus kápolnát egy csíkszépvízi nemesasszony építtette korán elhalt leánya emlékére. 1930-ban akápolnát eladták a nagyszebeni ortodox püspökségnek, de nem nagyon használták, inkább csak fenntartották. A környezõ települések románjai görög katolikusok voltak, így pasztorációs szempontból nem volt nagy jelentõsége. Valamikor a háború után odaköltözött egy Dionisie nevû târgu-ocnai szerzetes, aki inkább az átutazó és helyi ortodoxok lelkigondozását végezte. A kalugyer 1948-ban ismeretlen okból felakasztotta magát. A kápolna ünnepe az ortodox naptár szerinti pünkösdkor volt, de a gyimesfelsõlokiak emlékezete szerint nem tartottak itt búcsút, a bükklokiak saját templomuk búcsúnapját Szt. Illés próféta ünnepén tartották.
A romániai rendszerváltás után alapított Hargita-Kovászna megyei Ortodox Püspökség a gyimesfelsõloki román helyõrség aktív támogatásával 1996-97-ben kibõvítette a régi kápolnát, az állami gazdaság közeli elhagyott épületébe ortodox kalugyereket szállásolt el, akik lázas kolostorépítésbe kezdtek. A székelyföldi román templom- és kolostorépítéseknek meglehetõsen nagy a magyar közéleti, publicisztikai reflektáltsága („hagymakupolás honfoglalás”), a társadalomtudományi szakirodalom szimbolikus térfoglalásnak nevezi ezeket a törekvéseket. Akár a Gyimesfelsõlok központjában emelt római katolikus Szent Erzsébet zarándokközpont és gimnázium impozáns épülettömbjét ellensúlyozó román térfoglaló eljárásként is tekinthetünk erre az 1997 augusztusában, Keresztelõ Szent János Fejevétele ünnepén felszentelt fiókkolostorra. A szentelést több Hargita megyei koncelebráns lelkész részvételével a huºi-i ortodox püspök tartotta, aki az anyanyelv védelmérõl és Erdélyrõl, mint õsi román földrõl beszélt. A gyimesi községekbõl – fõleg a jelentõs román lakosságú Gyimesbükkbõl - számos ortodox és római katolikus hívõ érkezett az ünnepségre. A római katolikusok körében is elõfordul, hogy az ortodox papoktól - különösen a híresebb kolostorokban - különféle szándékokra miseszolgálatot igényelnek, mert erõsebbnek és hatásosabbnak tartják azt a katolikusnál. A Székelyföldön és Gyimesben a nemzetiesítõ román államegyház szimbolikus térfoglalásaiként értelmezhetõ, a magyar egyházi és politikai elit ellenérzését kiváltó kolostor- és szkiti alapítások (ld. még Gyimesbükk Sánc-pataka, Barátos /Brájtes/, Marosfõ, Maroshévíz) azonban nemcsak a román, hanem – ha nyíltan nem is felvállaltan - a római katolikus magyarajkú lakosság egy részének lelki igényeit is szolgálják.