Vissza
A kép rövid címe: Eszterházy János szimbolikus sírja Nyitraújlakon
Készítõ: Ilyés Zoltán
Készítés ideje: 2010. május 16.
Készítés helye: Nyitraújlak (Veµké Zálu¾ie, Szlovákia)
Jogtulajdonos: Ilyés Zoltán
A kép leírása
Esterházy Jánosról (1901-1957), a szlovákiai magyarok második világháború alatti vezetõjérõl minden év március 15-én, nyitraújlaki szimbolikus sírjánál emlékezik a zoboralji magyarság. A koholt vádak alapján Moszkvában 10 évi kényszermunkára, majd távollétében 1947-ben Pozsonyban halálra ítélt (1949-ben ezt az ítéletet életfogytiglanra változtatták) felvidéki magyar politikus a csehországi Mírov börtönében hunyt el 1957-ben. A csehszlovákiai rendszerváltás után a szlovákiai magyar kisebbség vitán felül álló mártír személyiségévé vált, akit utódai és a magyarság különbözõ szervezetei 1989 óta hasztalan igyekeznek szülõföldjén rehabilitáltatni. Esterházy Jánoshoz a zoboralji magyarok nemcsak a szülõhely – Nyitraújlak − közelsége, hanem a közös sorsvállalás és a személyes tapasztalat miatt is ragaszkodnak. A térség 1938-ban Csehszlovákiában maradt, majd az önálló Szlovákia része lett Esterházy János gróf nem hagyta el szülõföldjét, az Egyesült Magyar Párt vezetõjeként a Szlovákiában maradt magyarság érdekvédelmét látta el, mint a szlovák parlament egyetlen magyar nemzetiségû képviselõje. A legidõsebbek még személyes emlékeket is õriznek róla.
Esterházy szlovákiai parlamenti képviselõként nyomós emberiességi és keresztény érvek hangoztatásával nem szavazta meg a zsidók deportálását elrendelõ 1942-es törvényt. A magyar kánon szerint egyedüliként nemmel szavazott, mások szerint a szavazásnál tartózkodott, valójában – mivel a szavazáskor nem kértek ellenpróbát - nem szavazta meg a törvényt. Korábbi antiszemita jellegû megnyilvánulásait, a megelõzõ jogfosztó zsidótörvények megszavazását sokan egyfajta taktikai antiszemitizmusként értelmezik, amellyel igyekezett elkerülni, hogy egybemossák a szlovákiai magyarságot a zsidósággal. Mindemellett kiemelkedõ mélységes humanizmusa, embermentõ aktivitása: zsidók számára magyar útleveleket szerzett, sokukat autójával Magyarországra csempészett, továbbá számos menekülõ lengyel és szlovák állampolgárnak – köztük cseh nemzetiségûeknek is − segített. Jelentõsége és szerepe a kisebbségi és összmagyar emlékezetpolitikában és kollektív identitásban az erdélyi Márton Áronhoz hasonlítható, aki Gyulafehérváron, Dél-Erdélyben maradt, hogy egyházmegyei székhelyén képviselhesse a római katolikusokat és szintén felemelte a szavát a zsidó lakosságot ért embertelenség láttán. Az utóbbi években Szlovákiában több helyütt avattak Esterházy János emléktáblákat, szobrokat (Búcs, Királyhelmec, Ipolynyék, Kassa, Dunaszerdahely, Komárom), ami a nacionalista szlovákok ellenérzésével találkozott. Esterházyt a mérsékeltebb szlovákok részérõl is gyanakvás kíséri (ebben kivételt képvisel néhány kereszténydemokrata politikus) elsõsorban a második világháború alatti magyarországi kapcsolatrendszere, revizionizmusa kapcsán. Esterházy János magyar földbirtokosként természetesen nem lépte túl osztálykorlátait, neveltetésének és világlátásának keresztény-konzervatív vonásai mellett a régi haza – a történeti Magyarország − iránti szimpátia, revíziós gondolkodásmód,alkalmanként antiszemita retorika és a korabeli magyarországi politikai elittel való szoros együttmûködés jellemezte. Ezek a szlovákok számára esetleg sérelmes tények csak részben mentik és magyarázzák Gašparoviè szlovák államelnök Esterházyt fasisztának bélyegzõ nyilatkozatát, ami a történelmi tények és kontextusok meg nem értésének, súlyosan egyoldalú interpretálásának a következménye. Érzékelhetõ ebben egyfajta összemosási kísérlet a korabeli valóban fasiszta, protonémet és protonáci szlovák elittel (különösen Tukával és Machhal, de akár a mérsékeltebb Tisoval és Durèanskyval is) és jelzi a mai Szlovákia belsõ történeti identifikációs bizonytalanságait. Kétségkívül Esterházy alakja úgy a szlovákiai magyar politikában, mint a magyar nemzetpolitikában manapság egyre erõsebben instrumentalizálódik, mert személyiségében, élettörténetében sûríti a magyarság 20. századi kollektív traumáit. Ezért is írhatta Peter Morvay, a liberális SME szlovákiai napilap szemleírója, hogy „az Esterházyról szóló vita nem fejezõdött be, mert mindkét félnek nagy szüksége van rá.”
Rehabilitálásának megtagadásával, negatív színben való feltüntetésével és diabolizálásával a szlovák nacionalista elit – a régi kommunista reflexeket is követve − a szlovákiai magyarságot egy olyan szimbolikus erõforrástól kívánja megfosztani, akinek ismertsége és példája túllép/túlléphet a nemzeti kereteken. Erre utal, hogy 2011. november 3-án a New York-i székhelyû Rágalmazásellenes Liga (ADL) poszthumusz Jan Karski Bátorság és Szolgálat Díjban részesítette Esterházy Jánost. A lengyel részrõl – családi kötõdései és következetes katolikus hite okán is – nagyra becsült Esterházy boldoggá avatására a lengyel katolikus egyház segítségével megtörténtek az elsõ lépések.
2011. március 13-án a nyitrai püspökség magyarajkú helynöke, Ïurèo Zoltán által celebrált magyar nyelvû szentmise keretében, Heizer Antal pozsonyi magyar nagykövet jelenlétében háromnyelvû – lengyel, szlovák, magyar – emléktáblát avattak Esterházy tiszteletére a nyitraújlaki római katolikus templomban.
Négy zoboralji településen (Pográny, Alsóbodok, Kalász, Nyitracsehi) a szlovák-magyar együttélést, az asszimilációt és kétnyelvûséget, a kisebbségi identitásõrzés lokális gyakorlatait intézetünk és az MTA Földrajztudományi Intézete munkatársai az "Etnikai egyensúlyhelyzetek, lokális együttélési modellek két vegyes lakosságú kisrégióban (Tövishát, Zobor-vidék)" elnevezésû OTKA kutatási program keretében vizsgálják.
Ilyés Zoltán